Édesanyám...

"Ezt adta nekem� A lélegzet volt az első ajándéka. A puszta élet. Arra a pillanatra sajnos nem emlékszem, álmomban jön elő csupán. Akkor mindig repülök. Szárnyak nélkül, boldogan. Csak felnézek a tiszta égre, és felemelkedem. Egy ideig csak a kékséget bámulom, majd lenézek a földre. Egy helyben lebegve gyönyörködöm a tájban, ami eddig a percig volt az otthonom. Még mindig érzem a melegét, a belőle áradó szerető életet, aztán felemelem a fejem az ismeretlen világ felé. A mozdulatlanság, ami eddig körülvett, változni kezd. Furcsa érzés száguld végig a testemen, a messzeség felől árad, átölel. Nem látom, de teljes erővel érzem, hogy van. Aztán rájövök, hogy mi az, hogy mire való. Az egész lényemet nagyra tátom, és úgy veszem magamhoz az első korty levegőt. Az érintés volt a második ajándéka. Addig vak voltam a látók világában. Egyedül rettegtem az idegen sötétségben, csak az életem volt, semmi más. Azt hittem, hogy egyedül létezem. Fáztam. Aztán melegebb lett. Először távolról éreztem valamit, de hirtelen elöntött a forróság. Az arcomról indult, majd lassan leért a nyakamig. Ismertem ezt a hőt. Az idegen sötétség előtt vett körül, igaz, akkor mindenfelől ez áradt. A szerető meleg végigsimogatta az arcom, és tudtam: nem vagyok egyedül. A hangot is Ő adta nekem. A kaotikus zűrzavarban számomra csak egyvalaki énekelt. Volt, hogy halk, lágy melódiát. Ez volt nekem a gyenge szellő, ami lecsillapította kis világom háborgó tengerét. Ez volt a lágy napsütés, ami kinyílásra buzdította fejlődő értelmem apró bimbóját. Ez volt a délelőtti meleg, ami megolvasztotta az elmúló sötétség fagyos zúzmaráját. Vidám, pergő dallamokat is dúdolt hozzám. Ha tudtam volna, hogy mi az a nevetés, kacagásomtól lett volna hangos az a nagy, kicsiny világ. A színek varázsát is Ő hozta el. Először csak egy kopár körvonalvilág volt az enyém. Nem tudtam, hogy hiányzik onnan valami. Azt hittem, már ismerem a világ összes csodáját. A pirosat láttam meg először, onnan jött az egyetlen hang. A rózsaszín volt a második, onnan jött a szerető hő. A világosan szikrázó barna volt a következő, onnan jött a lágy illat. A fehéret is megismertem, ez volt annak a színe, ha magához szorított. A kék takaró, amibe belecsavart. A zöld ágy, amibe fektetett. És a fekete, amikor magamra hagyott. Az első szeretetet is Tőle kaptam, pedig még azt sem tudtam, hogy mire való. Feneketlen zsákként gyűjtöttem magamba minden morzsáját. Ezt kaptam, ha megölelt, ha megérintett, ha rám gondolt. Később megpróbáltam valamit visszaadni belőle, de Ő ahelyett, hogy megtartotta volna, az ezerszeresét öntötte vissza belém. Ahogy idősödtem, egyre nehezebb dolga lett velem. Neki kellett felépíteni egy erős várat bennem, annak a szeretetnek, gondoskodásnak és törődésnek a hatalmas köveiből, amit Ő és a családom nyújtott felém. A környező világ már akkor nekiesett a falnak. Először csak apró ütéseket mért rá, de az akkor még oly törékeny lényemnek kalapácsütésként hatottak. Annyi volt a kísértés, hogy rosszat tegyek, hogy bántsam őt. Akkor � gyerek fejjel � még nem értettem a dolgok lényegét. Megsértődtem a büntetéseken, duzzogtam, ha nem tetszett valami, de Ő csak szeretett tovább, szüntelenül. A vár pedig napról napra erősödött bennem. A törődés köveit a nevetés pillérei tartották. A kapu, ölelésből és simogatásból épült fel. A várárok az átélt bánat és a lecsorgott könny vizét zárta magába. A falakat érintő szellő volt a mosolya, a tetőt áztató napsütés a kedvessége. Amikor kezdtem elszakadni tőle, akkor tudtam meg, hogy a felépült vár mire való. Attól a világtól védett, amit addig óvón eltakart a szemeim elől. Véres ostrom vette kezdetét. A kapun faltörő kos dörömbölése zengett, és zeng ma is. A falakat ágyúgolyók szaggatták, a felfakadó réseken álnok gonoszság tört elő. Minden egyes leomlott porszem fájdalmat okoz Neki. Ezt tisztán érzem, és tudom akkor is, ha a saját két kezemmel szakítok ki egy jókora darabot a falból. És akkor adja oda a legnagyobb ajándékát. Azt, hogy van nekem. Ha elutazom, és előveszem a szendvicset, amit Ő készített, tisztán hallom a helyükre ugró súlyos kődarabok moraját. Ha benézek a szekrényembe a gondosan mosott ruhák látványára, az újból összeálló várkapudeszkák zaja felel. Ha a hangját hallom, arra a vártetőre hulló tavaszi napfény éneke felel. Minden bánata a várárok vizébe csordogál. Mosolya pedig vidáman simítja végig az édes-komor erőd falait. Erős várat épített, és ha már nem lesz velem, akkor is tartani fogja magát egész életem során. Addig is, ha rám néztek, és meglátjátok bennem a jót, gondoljatok arra: ezt adta nekem az édesanyám"