Tegnap óta fájdogál a hasam, nem nagyon, de folyamatosan . . . azt hiszem ennyi. Próbálom magam hozzászoktatni a gondolathoz, hogy nem sikerült, és mehet vissza dolgozni is. Pedig olyan jó volt itthon, olyan jó lett volna, ha most sikerül . . . Nem tudom, hogy idén, vagy egyáltalán bármikor megyünk-e még kezelésre, nem igazán bírjuk anyagilag. Többek között a gyógyszerárak miatt, és így ráadásul, hogy nem dolgozok, táppénzen vagyok, szinte fizetést sem kapok. Sajnos nincs több tartalékunk.
És itt van a két szép gyermekem, akiknek szeretnék minden tőlünk telhetőt megadni, persze ésszerű keretek között. Tudom, valamit valamiért, és a kistesó nagyon nagyon sok mindent megér, és nagyon nagyon sok mindenről lemond az ember. De amikor a megélhetés válik kérdésessé, akkor el kell gondolkozni. Jövőre talán sikerül összegyűjteni rá a pénzt újra, és akkor megint belevágunk. De nem hiszem, hogy idén.
Tegnap olyan aranyos volt a kisfiam, megkérdezte, hogy "anya, tudod már, hogy lesz-e kistestvérem?" mondtam neki, hogy nem, még nem, "akkor majd csak akkor fogod megtudni, ha nagy lesz a hasad?" Megkérdeztem tőle, hogy miért kérdezi, és azt válaszolta, hogy mert már nagyon jó lenne! Hát mondtam neki, hogy igen, már nagyon jó lenne! Pedig nem tud semmit, hogy hova járunk! Nagyon édes volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése