:(

Remélem ilyen bejegyzés nem túl sok lesz, de mindenkinek vannak mélypontjai, és én ezeket sem szeretném titkolni. Sokszor nem könnyű az élet. Most épp nagyon fáj a fejem, plusz elöntött egyfajta elkeseredés. Ez a várakozás megőrjít! Először várunk a babára, hogy spontán megfoganjon, majd várunk az eredményekre, hogy vajon miért nem sikerült eddig. Várunk, hogy meddőségin eljöjjön az első konzi időpontja, tele reményekkel, hogy na majd most, most már belevágunk! De nem! Újabb vizsgálatok, újabb várakozás, újabb csalódás. Majd megint csak remény, hogy hátha most, most az inszemmel! Mégsem..., és ez így még egyszer.

És most, mikor végre oda jutunk, hogy lombik, ténylegesen, és elkezdjük, akkor kiderül, hogy megint várni kell! Amiatt a fránya tüszőmaradvány miatt. Lehet, hogy csak 1 hetet, de az is lehet, hogy 1 hónapot!
És ne legyek elkeseredve, legyek vidám! Hát nagyon nagyon nehéz, de muszáj! Mert itt van Máté, és Ádám, és itt a párom! Ő ugyan megérti, de a gyerekek nem tudják, hogy anya miért ilyen. Hát nem! Ők nem láthatják rajtam, max a fáradságot, de az elkeseredés egy szikráját sem!

Majd este lehet kicsit szomorkodni, mikor már alszanak...